Hajnali háromkor az alábbi dolgok vannak Salzburgban: csend, és hideg. A hőmérő higanyszála hat fokig süllyed, ami végső soron nem elviselhetetlen, ha az ember készül rá. A terv: éjszakai városnézés, majd beülni valahová melegedni. Az éjszakából közben hajnal lett, a hajnalból reggel, és az első napsugarak felbukkanásakor már tudtuk: Salzburg gyönyörű. Tisztaság, ódon légkör, és a történelem illatát érzem a friss levegőben. Ami negatívum: semmi sincs nyitva, közel nyolcig, de inkább fél kilencig. Az árgyélusát ezeknek a sógoroknak, piszok lusta egy banda – a helyi járatok sem indulnak hat óra előtt. Mozgás nem nagyon van, csupán néhány tucat, rendkívül igénytelen és részeg német óbégat a belvárosban- de vajon hol rúgtak be? Szállodai portásoktól érdeklődünk, bár a német nyelvet mi alig értjük, az angollal meg ők nem boldogulnak – a művelt, nyelvek garmadáját beszélő Nyugat, ugyebár…az osztrákok és a németek amúgy is jelentős népszerűségvesztést könyvelhettek el nálam a hétvége végére. Végül megkaptuk a kívánt információkat, irány a város egyetlen hajnalban (reggel hétkor) nyitva lévő helye, a Schwartzer Katze, azaz a fekete macska.
A bejárat előtt egy német srác fekszik öntudatlanul, az ajtóban két bajor népviseletbe öltözött honfitársa ordibál. Bent ugyanez a társaság, csak több kopaszon villódzó fej. Cigifüst, harsogó (német nyelvű) beszéd. Nem érezzük jól magunkat, irány tovább! Egy közeli nyitva lévő pékségben elköltjük reggelinket. A helyben sütött dolgok rendkívül finomak, a néni a pult mögött mosolygós, kicsit kiolvadunk: visszaállt széles jókedvünk, folytatjuk a városnézést. Szűk, középkori utcák, belógó cégérek, az ember szinte várja a patacsattogást. Külön öröm, hogy a McDonalds épülete semmiben nem lóg ki a többi közül, a cégére kifejezetten ötletesnek mondható. Mozart szülőháza, a vár, az érsekség, a várost kettévágó folyó és mindenhol több száz éves templomok: fantasztikus város!
Sikerült egy nagyon elegáns helyre betérnünk, hogy elfogyasszuk második reggelinket – aki egész éjszaka nem aludt, annak bizony felborul az időérzéke. Helyi idősebb polgárok szürcsölik kávéjukat, olvassák újságtartóból kedvenc újságjukat. A kávézó közel 300 éve ugyanitt áll, belülről a XIX. Század hangulatát árasztja. Hungary feliratos melegítő felsőm láttán egy pincér lelkes „Jó napot kívánok!”- ozásba kezd, és magyar feleségéről beszél. Nem mellékesen ő legalább beszél angolul is, ráadásul nem is rosszul.
Megjelennek az első drukkerek, többnyire görögök –oroszból mindössze pár álmos szurkoló bolyong. A hellének dobolnak, trombita harsog, és felhangzik a csatakiáltás: „Den stamato na tragoudo pote, ale, Hellas ale!”
A helyiek persze azonnal megérzik a kínálkozó lehetőséget, és tüstént árat emelnek: 3 euró alatt sehol nem lehet sört kapni –bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy Budapest belvárosában nem lennének hasonló árak. Élelmes sálárusok árulják zsákjukból portékáikat. Érdekes, görög sálat, zászlót, mezt gyakorlatilag bármelyik városi ajándékboltban lehet kapni, hasonlóképpen az osztrákhoz és a portugálhoz, oroszt viszont a meccs napján is csupán a mozgóárusoktól –ott sem mindegyiknél van.
Néha osztrák szurkolók is felbukkannak. Rájuk (kivétel nélkül) az jellemző, hogy elképesztően részegek, és a németeket szidják megállás nélkül. Látunk pár svéd, vagy spanyolt mezt is, de a görög áradat már mindent kékbe borít. Óriási görög zászlók tűnnek fel, mellettük spártai harcos masírozik.

Ekkor már oroszból is több van, sőt, ők egy sámánnal operálnak. Az illető leginkább vodka segítségével került kapcsolatban a szellemvilággal, alsónadrágban és mezítláb rázza bőszen csörgőjét.


Lassan irány a pályaudvar, orosz barátaink hamarosan ideérnek. Ha a belváros görög megszállás alatt áll, ugyanez igaz a külsőbb részekre, csak ellenkező előjellel. Usankát viselő, tengerésznek, KGB ügynöknek, vagy katonának öltöző, vagy egészen egyszerűen orosz zászlót lengető emberek mindenhol. „Vperjod Rosszija!” hangzik mindenhonnan. A birodalmi múlt igencsak népszerű lehet a Föderációban mert mind a CCCP, mind a KGB, mind a sarló-kalapácsos vörös lobogó is sokszor tűnik fel. „Magyarok? Egészséget elvtársak!”-int oda egyikük. Egy másikuk jegyet szeretne venni tőlem –szemrebbenés nélkül átvált magyarra a melegítőm láttán- de sajnos nem segíthettünk, elvégre jegyünk nekünk sincs.
Befut a várt különítmény is, javaslatukra megcélozzuk az orosz házat – nem túl fair, hogy az oroszok számára kijelölt fan-zone a stadiontól igencsak messze esett, míg a görög falu közvetlenül a stadion mellett volt megtalálható. Nyikolaj barátom nem sírva vissza a Szovjetúniót, pólóján nemes egyszerűséggel a „Ja russzkij –orosz vagyok” felirat díszeleg –ez is népszerű viselet, többnyire katonás fiatalokon látni viszont.
- Mi értelme van itt vásárolni, amikor ezt otthon is meg lehet venni 100 rubelért? –morog moszkvai barátom az ajándékbolt előtt. Amúgy sem tetszik nekik a hely túlságosan, bár én kíváncsian nézegetem a ’60-as évekbeli szovjet filmeket óriáskivetítőn. Mivel ingyen semmi nincs, a sör is a szokott árban van, indulunk a stadionhoz. A srácok jegyre vadásznak, Kolja rendületlenül hisz a pozitív bácsi feltűnésében -100-200 eurót szánnak a belépőkre.
Fél óra buszozás egy meglehetősen zsúfolt trolin – ez egy igen kedvelt jármű errefelé –és máris a Casino Salzburg arénájánál találjuk magunkat. Lengyel fiúk kínálnak arcfestést (kizárólag oroszoknak és persze pénzért), a járda mellett pedig sorban állnak táblájukkal a jegyre ácsingózók- páran hozzájutnak, de a többiek hiába várnak. „Korán van még, a spanyol-görög előtt már 100 euróért lehetett jegyet venni közvetlenül a meccs előtt” –szerez információkat az orosz kemény magtól Nyikolaj. Irány vissza, a stadiontól nem messze álló szurkolói zónába, ami zsúfolásig megtelt, többnyire görögökkel, mivel a görög falu is itt található. Den stamato na tragoudo pote, ale, Hellas alaleeee!- üvöltik a sörtől és ouzótól mámoros kékek. Hiába az orosz társaság, orosz sál, a kutya nem foglalkozik velünk, maximum egy barátságos intés, vagy egy mosoly erejéig. Ez egyébként jellemző volt a városra is, nyoma sem volt ellenségeskedésnek, vagy erőszaknak. Sőt, a folyópart füvébe egy óriási „Fans will be friends (a szurkolók barátok lesznek)” feliratot vágtak
Mi tagadás, sörből már mi is fogyasztottunk egy keveset, jól esne leülni valahol, de nem nagyon van hová. Barátaink visszaindulnak a stadionhoz, mi pedig, mivel nincs ennyi pénzünk, inkább egy több óriási kivetítővel, töménytelen sokaságú sörcsappal és kolbászsütővel ellátott helyet célzunk meg, ám mivel csordultig megtelt, csak kifelé engedik az embereket. Igaz, némi magyaros leleménnyel és kerülővel fél órán belül már egy kivetítő előtt szorongunk. Itt oroszból van rengeteg, egységesen spanyol győzelmet szeretne mindenki, elvégre így a Szbornaja győzelme esetén ki-ki meccset játszhatnának a svédekkel. Óhajuk teljesült, az utolsó utáni percben lőtt spanyol gól láttán diadalordításban tör ki több száz orosz torok, megindul az áradat a stadion felé –már aki, ugye…de legalább van helyünk. A távozók közül sokan amúgy is visszatértek jegy híján, tehát a futballhangulat itt is garantált. Asztalunkhoz szentpétervári házaspárok érkeznek – „Sajnálom kislány, ez itt orosz zóna „–bírja távozásra a helyre egyaránt pályázó görög kompániát Valerij. Kíváncsian és barátságosan tekintenek rám, miután rájuk köszönünk, azonnal megindul a terefere. Sörrel nem koccintok (ki találta ki azt, hogy lehet már sörrel koccintani?), ami miatt furán néznek rám, ám a rövid magyarázat után felderülnek a fátyolos tekintetek. Sőt, az előttem lévő kolbász láttán ők is ételért nyargalnak. Teli torokból üvöltik a himnuszukat, majd egységes „Rosszija, Rosszija!” skandálásban tör ki a több száz ember.
Szemak ollózása után Zsirjanov passzolt az üres kapuba: eget rengető gólöröm, ölelkezések. Az amúgy „Zenit Pityer” rajongók Szemakot éltetik, ám máris újabb góloknak tapsolnának. „Davaj, davaj, panyimajes!” –hangzik a bíztatás. Helyzet van, gól nem igazán, de ez már nem zavarja őket, elvégre győzött a Szbornaja. Irány vissza a városba!
Ahogy az várható volt, hatalmas embertömeg mindenütt, a belvárosbéli meccsnézők között sok az ittas. Menetrendszerűen felbukkannak az igénytelen és talajrészeg osztrák fiatalok is –ők már a hétfői, Németország elleni továbbjutási rangadóra hangolnak. Érdemes megemlíteni, hogy a helyiek komolyan veszik az EB-t, majdnem minden autón lengenek a piros-fehér-piros zászlócskák, és rengeteg a nemzeti csapat mezébe bújtatott helybéli is.
Sajnos a mi barátaink nem jutottak be: ”Nagyon drágák voltak a jegyek, majdnem ötszáz euró” –kapjuk meg a lesújtó eredményt. Hányan, de hányan utazhattak több ezer kilométert, hogy egy mocskos jegyüzér miatt ne tudjanak bejutni csapatuk meccseire! Bár a hírek szerint az egyik üzért azért igen csúnyán összeverte az orosz fiatalokból álló brigád. Szégyen, nem szégyen, én nem sajnálom, máskor talán nem kíván játszani pénzért az emberek érzelmeivel.
Hajnalra beáll a vonat, a Münchenből érkező, egy fülkét ketten elfoglaló, az üléseken keresztbe fekvők legnagyobb rémületére és bosszúságára. Hihetetlen, de itt is van részeg osztrák. A vonat jó fél órás késéssel indul, de erről már semmit sem tudok, mert öntudatlan álomban utazom végig hazafelé. Bár fáj a lábam az egész napos mászkálástól, zúg a fejem a két napos nem alvástól, egy percig sem bántam meg, hogy felültem a vonatra. Emberek, ezt látni kell!


A Keleti Pályaudvarról naponta három EuroCity járat indul Münchenbe. Mindegyik érinti Bécset és Salzburgot. Bécsi és Salzburgi átszállással pedig elérhető Zürich is. Két főnek, péntek este nyolcas indulással, szombat hajnali hármas érkezéssel, és vasárnap hajnali két órási visszaérkezéssel 28ezer forint a vonatjegy – itt a szombati ott tartózkodás és a két fő a lényeg. A vonatok kényelmesek, csendesek és tiszták. Helyjegyet váltani nem kötelező.