"MINDÖRÖKKÉ KISPEST!
Hiába gyengül csapatod évről-évre, és nincs néhány napja sem annak, hogy klubodat hosszas huzavona után ki akarták zárni az első osztályból, de Te egyre dacosabb vagy, és ebben a pillanatban nem lehetne a világon senkit sem találni, aki fanatikusabban drukkolna saját csapatának, mint Te. Igaz, hogy egy-egy zakó után, a stadionból kifelé jövet-mint már oly sokszor korábban- megfogadtad, hogy soha a büdös életben nem fogsz meccsre jönni. Aztán néhány perc múlva már azon gondolkodsz, hogy mi lesz, ha jövő héten egy tétnélküli meccsen megverjük a Kaposvárt, de ugyanolyan hévvel indulsz el az arénába, amikor a már kiesett csapatod a szezonzárón a Dunaújvárost fogadja, és máris tervezgeted a programod, lehetőleg úgy, hogy szombat estére semmi ne jöjjön közbe, mert jelenésed van a Bozsikban, vagy az ország valamelyik másik stadionjának vendégszektorában.
Persze itt most nemcsak szimplán a meccsekről van szó. Mire vagy mondjuk a legbüszkébb? Legyünk őszinték: arra, amit eddig a saját erődből elértél, vagyis mondjuk a két diplomádra, a kocsidra, a házadra, vagy a bankszámládra. Mások szerint a többi dolog elvileg mind hülyeség… Azonban ha az előbbi kérdést bárki is felteszi neked, az előbb említett dolgok lazán eltörpülnek, és azt válaszolod: „Mire lennék büszke, b… meg?! Hát persze, hogy a színeimre, arra, hogy a Kispestnek drukkolhatok!”
Aztán persze lakhatsz a Föld legszebb helyén, például a Rózsadombon, király kilátással, Neked akkor is a Határ út, a 42-es villamos vonala és végállomása a világ közepe, az ütött-kopott házaival, füstszagú ivóival, és a Bozsik-szentéllyel!
Ja, igen. Hogy a lányokat el ne felejtsem. Végül is a Kispest után utcahosszal lemaradva övék a szépen csillogó ezüst. Szóval mivel akarsz egy nőnek imponálni, ha nem azzal a sztorival, hogy a ’96-os kupadöntő visszavágójának napján szinte térden állva könyörögtél az osztályfőnöködnek, és a vizsgaelnöködnek, hogy engedjenek a sorban előre az érettségin, mert este meccs van, és nem akarsz elkésni? Aztán a töri felelet után, az éppen aktuális barátnőd aggódó kérdésére („Na, mi volt?”) ügyet sem vetve a Határ út felé vedd az irányt. Ahol aztán a szüleidtől nemrég kapott öltönyben a lefújás után végigszántsd az esővízzel feláztatott gyepet, csak azért, hogy a háló egy darabja büszke tulajdonosának vallhasd magad…
Megeshet az a csúfság is, hogy csapatod elbúcsúzik a világ egyik leggyengébb pontvadászatától. Ilyenkor iszonyatosan berúgsz, lézengsz, mintha az egész családodat kiirtották volna, aztán másnap este beöltözöl a precízen kiválogatott, piros-fekete színkompozíciót viselő ruháidba, nyakadba tekered kedvenceid sálját, végigrobogsz Budapest egyik legforgalmasabb útján, és dacosan, kikerekedett szemekkel, üvöltve élteted csapatod, mintha csak a BL trófeát gyűjtötték volna be.
Aztán a következő szezonban megismerkedhetsz az ország legtrébb kocsmáival, még a miénknél is lepusztultabb „stadionjaival”, és egy bő 50 órás lengyel portyát is végigszenvedsz a már legendássá vált sárga tengeralattjárón, csak hogy klubod rég várt európai szereplését méltó módon köszönthesd.
Szóval milyen is kispestinek lenni? „Vér, veríték és könnyek.” Vagyis SZENVEDÉS, csupa nagybetűvel.
Mégis végtelenül boldog vagy, hogy nem fradistának, újpestinek, debreceninek vagy madridinak, torinóinak, manchesterinek, barcelonainak születtél, és azon gondolkodsz, milyen rossz érzés lehet ezeknek a csapatoknak drukkolni…
Most pedig azon tűnődsz, mi lesz, ha ez a rémálom tényleg valóra válik, ha el akarják venni a szenvedést és a szenvedélyt, amihez annyi emlék, öröm és bánat, egy egész élet fűződik. Nem tudod, mit fogsz akkor tenni, de biztos, hogy nagyon nem fogsz örülni neki. És ezzel nem csak egyedül Te leszel így…